Mátéval, a kisfiammal 9 évesen kerestük fel Gabit. Egy óvodába jártak a gyerekeink, így látásból már ismertem és nagyon szimpatikus volt.

Máté a nagyobbik fiam a tanárai szerint is egy nagyon okos kisfiú. Borzasztóan lazának mutatja magát, de sajnos ez csak a látszat. A napközben ért legapróbb sérelmek, a stressz, a mindenkinek megfelelni akarás, a magával szemben felállított roppant magas mérce, az önbizalom hiánya, rendszeres éjszakai rémálmokhoz vezetett. Rémisztő volt látni, hogy a gyerekem elalvás után 1 órával kiabálva, teljes önkívületi állapotban, nagyra nyílt szemekkel ült az ágyon és síró hangon folyamatosan beszélt, amit legtöbbször nem is értettem.  Nem egyszer előfordult, hogy annyira kiborult, hogy hányt. Rettenetesen nehéz volt megnyugtatni, és ami még inkább rémisztő volt, hogy reggel, amikor felébredt nem emlékezett semmire.

Az első találkozás után úgy jöttünk el Gabitól, hogy a fiam magától ennyit mondott: „Anya ez a Gabi néni nagyon kedves, tök jó fej! Jöhetek még hozzá?

Nagyon jó volt látni, ahogy a gyerekem felé nyitott. Azonnal megtalálta vele a közös hangot. Úgy viselkedett vele, mintha egy régi jó barátja lenne. Ugyanakkor maximálisan tiszteletben tartotta a gyerek érzéseit. egyenrangú félként kezelte. Engedélyt kért tőle, hogy amiről órán beszéltek azt elmondhatja-e nekem. Minden alkalommal kaptunk házi feladatot, amik többnyire különböző tornagyakorlatok voltak.

Ma ott tartunk, hogy Máté, amikor úgy érzi nehéz napja volt lefekvés előtt megcsinálja a gyakorlatokat és nyugodtan alszik.

(Kriszta, Budapestről)

Posted in: Vendégkönyv